nem volt szep ember.
talan a vallamig ert, seszinu (talan vilagosbarna volt, sotetbarna csikokkal) haja vekony, hosszu, ritkas, majdnem a vallat erte. Nem volt sem zsiros, sem elhanyagolt, de meg kozelrol is azt a hatast keltette. a fejteton levo kopaszodas micisapkaval takarta, ami nem javitott a helyzeten. hosszukas, kampos orrat miatt olyba tunt, mintha allandoan kicsit alattomosan mosolyogna (igy utolag meggondolva tan ugyis volt, nem csak tunt). szarkalabak a szeme alatt es a szaja sarkaban eleg melyek ahhoz, hogy ne tunjon fiatalnak, de eleg felsziniek ahhoz, hogy elbizonytalanodj a korat illetoen. Szurke vasalt inget viselt, akkuratusan vegiggombolva nyakig, legombolt gallerral es mandzsettagombokkal. Ahogy kozelebb lepett mosolya szelesedett, sapkajat lekapta felfedve valasztekat, mely mint egy kardvagas szogegyenesen osztotta kette a koponyat ket ritkas hajjal boritott felgombre. sargasrozsaszin nyelvet egy pillanatra megvillantva megnyalta a szajat, majd alazatos hangon jo estet kivant.
valami melyrol jovo viszolygassal koszontem vissza. az a fajta undor volt ez, amit egy a sarokban harom napja rohado es lassan levet ereszto levelibekanak tart fenn az ember.